Vajon mekkora felhajtást kell az étkezésnek szentelnünk? Kell-e egyáltalán?

Az étkezés, a táplálkozás, testünk táplálása éppolyan egyszerű és természetes dolog, mint maga a levegővétel, ám az mégsem kerül nekünk többletenergiába.

A táplálkozás körül pedig főként az utóbbi időben igazi mizéria alakult ki.

Már gyerek korunkban érezzük, hogy Atyaég, mi ez a felhajtás az étkezés körül? Voltál gyerek, ugye? Érezted ezt? Hogy legszívesebben evés helyett szaladtál volna még egyet a puha homokban, hogy kergetőztél és mozogtál, vagy bármi mást csináltál volna ahelyett, hogy leülj, és részt vegyél az étkezési ceremóniában.

Én is ilyen voltam gyerekkoromban. Nem értettem, miért kell sokkal tovább a fenekemen maradnom, mint hogy jóllakok, miért kell mindig egy picit többet ennem, mint amennyi jól esik.

Aztán megváltozott bennem is a társadalmi nyomás hatására, és ugyan valami súgta, hogy „Nem, ez nem így van!”, mégis elfogadtam, (noha nem teljes mértékben) hogy igen, a főétkezéseknek szertartásosaknak kell lenniük. Hiszen ekkor van idő beszélgetni a családdal, ebbe nőjenek bele a gyerekek is, és hát a rend az rend. Reggeli, ebéd, vacsora … szépen megterített asztalnál, órákig készülődve rá, utána majdnem ugyanennyi ideig takarítani, mosogatni, söpörni, törölgetni anélkül, hogy valami olyasmit tennénk, amihez gondolkodni kell, amihez kell használnunk az agyunkat is.

Aztán néhány éve ismét újra felerősödött bennem az, hogy tényleg jól van ez így? Miért? A család máskor nem tud beszélni egymással? Régen rossz, ha csak étkezéses alkalmakkor ülnek össze. A nőknek tényleg az a feladatuk, hogy reggeltől estig ételeket készítsenek a családjuknak? Az étkezésre valóban ekkora figyelmet és energiát kell fordítani? Tényleg fura szerzemény vagyok, ha én egyszerűen csak egy ebéd helyett kimennék, felülnék a meggyfánkra, lógatnám a lábamat és onnan csemegézném le a finom édesfanyar piros gyümölcsöket? Közben gondolkodhatnék, hálát adnék, imádkozhatnék, zenét hallgathatnék. Vagy egyszerűen egy egész délelőttöt igénybe vevő háromfogásos ebéd elkészítése és elfogyasztása helyett fognék pár gyümölcsöt és egy perc alatt összeturmixolnám és meginnám?

Ilyeneken gondolkodtam. De hát a többség nem ilyen… csak kilógnék a sorból … Persze, néha én is igénylem, hogy összeüljünk, beszélgessünk közben és ünneplőbe öltöztessük az étkezőasztalt. Szeretek egészséges ételeket készíteni. Nem erről van szó, hogy ezt elutasítanám teljes mértékben. Csupán arról, hogy túlságosan nagy energiát, figyelmet és gondolatot fordítunk az étkezésünkre. Hiszen az egy spontán része is lehetne az életünknek.

Végül tegnap este olvasás közben kirobbanó örömmel találtam meg Vlagyimir Megre: Anasztázia című könyvében  a magamat megerősítő gondolatokat:

„Nem szabad, hogy az étkezés az embernek gondot okozzon. Enni úgy kell, mint lélegezni, az evéssel nem kell törődni, nem szabad, hogy elterelje a legfontosabbról az ember elméjét. A Teremtő ezt a gondot másokra ruházta azért, hogy az ember emberhez méltóan, küldetését teljesítve tudjon élni.”

…. „Az evésből egyáltalán semmi gondot sem csinál. Sosem ül le csak azért, hogy egyen. Itt-ott letép egy-egy epret, jártában-keltében valamilyen fűhöz szalad, folytatja foglalatoskodását, teszi dolgát tovább.”

„A mi emberi társadalmunkban agyunk azzal foglalkozik, hogy berendezze lakásunkat, megszerezze élelmünket, kielégítse nemi ösztöneinket. Anasztázia ilyen dolgokra egyáltalán nem pazarolja idejét.”

Ha Te is az evés, a főzés rabja vagy, most biztosan csóválod a fejed, de kérlek próbáld ezt a témát egy pillanatra úgy szemlélni, hogy nem a „beteg és szemellenzős” társadalomra vonatkoztatod a többség által kialakított normákat.

Ti hogy gondoljátok? Kérlek, mondjátok el véleményeteket!

Ha tetszett az írás, oszd meg a Facebookon is! :))