Minden fogyókúrázónak talán az jelenti a legnagyobb gondot, ha egy finom falatot ott kell hagyni a tányéron.
Legyen szó otthoni étkezésről, vendégségről, vagy a házastárs/gyermek maradékáról – bizony rátör az emberre a kísértés.
Még akkor is, amikor nem érzünk semmiféle éhségérzetet.
Az ízipar manipulációja cikkben már volt szó az aromákról, a mesterséges ízesítő anyagokról, hogy ezek sokszor túlevésre kényszerítenek bennünket.
Ám nemcsak az aromákkal telezsúfolt bolti ételek, de az otthon készített finomságok, édességek, sósságok is ejthetnek minket kísértésbe.
Gyermekkoromban kifejezetten sovány kislány voltam. Most, hogy visszagondolok, valószínű rájöttem, hogy miért is nem lehetett engem egyszerűen felhizlalni. Csak nyári szünetekben egy kicsit nagymamám tudott talán reggeli kalácskákkal és egyéb finomságokkal. De otthon nem híztam.
Nagymamám mindig kedvemben járt, ami az ételeket illeti. Híztam is minden nyáron egy picit, éppen annyit, hogy beérjem a többieket súlyban. Otthon viszont nem ragadt rám. Az otthoni koszt ugyanis nem ízlett annyira. Sokszor volt apu, anyu kedvence, sokszor volt olyan a terítéken, ami nem volt annyira fogamra való. Mivel nem volt hatalmam afelett, hogy mi legyen a menü, maradt az, amit kaptam.
Aki menzán étkezik, annak is az van, amit elé tesznek. Ha ízlik, ha nem, ez van, nincs más.
Ám, amikor egy lányból feleség, háziasszony lesz, ő főz a családjának, máris megnyílik számára egy olyan hatalom, hogy ő határozza meg, hogy mi legyen a holnapi ebéd, mi legyen a reggeli-vacsora. Ez a szabadság jó is ugyan, de hátránnyal is jár alakunkra nézve.
Ugyanis, általában a háziasszonyok olyan ételt készítenek, (amit persze a család is szeret), meg persze ő is, így minden nap ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb étel kerül az asztalra.
Félreértés ne essék, nem az ízek ellen vagyok, hiszen az ízeknek is megvan a szerepük. Nem is azt mondom, hogy olyant kell főzni, amit egyáltalán nem szeretünk. Kell is a jó íz a megfelelő nyáltermelődéshez, ami pedig a jó emésztéshez kell.
Csupán azt szeretném kicsit boncolgatni, hogy a kicsit (kezdetben) íztelennek tűnő, ámde egészséges ételeket is többször asztalra tehetnénk. Egyszóval, nemcsak az ízvilágért, hanem az egészségünkért is falatoznánk egy kicsit. Nemcsak az ízlelőbimbóinkat etetnénk, hanem testünknek is kedveznénk csöppet.
Nem kell minden nap gasztronómiai remeket produkálni, a kevésbé ínycsiklandó ételeknek is megvan a szerepük, hiszen azokból nem tudjuk magunkat degeszre enni.
***
Neked mi a véleményed? Egyetértesz? Tiltakozol?
Kedves Mindannyian! /akik a hozzászólást olvassátok/
Nem vagyok vegetáriánus,de vannak hetek, hónapok amikor nem eszem húst,-ha eszem is,csak keveset- tejterméket is minimálisat,-bár szeretem- tojást is ritkán. Általában keveset eszem. Míg dolgoztam is-óvónőként- némely gyermek többet evett mint én.
Rengeteg irodalmat olvastam a táplálkozással kapcsolatban.Mindegyikből egy keveset magaméva tettem. Időnként az egyik nézettel a másikat felülírtam. Most a cikk olvasása közben az jutott eszembe, hogy a gyerekek ösztönszerűen tudják mit egyenek. Amíg mi felnőttek el nem rontjuk őket, és nem válnak édességfüggővé.Én is emlékszem gyerekkoromra, amikor nem szerettem a húst, tejalergiám volt, és sokat noszogattak, hogy egyek többet.Nem jó érzés erre visszagondolni. Vallom azt,meg kellene tanulnunk
MAGUNKRA FIGYELNI. Úgy igaziból befele fordulva, szinte megkérdezni a szervezetünktől: Mi esne jól számodra? Az agyunkat át kellene programozni, hogy súgja meg,mit együnk egészségünk védelmében.
A másik dolog:több időt fordítani az étkezésekre. Alaposan megrágni az ételt, s ilyenkor még a nyers zöldségek íze is más és finom tud lenni, mint amikor feléből-harmadából rágjuk csak meg.Üdvözlettel: Rozál